Hibáztatás

Miért kell, hogy valami mindig valaki más hibája legyen? Miért kell egyáltalán a

tévedés fogalmát bevezetnünk az adott helyzetben? Miért kell valamelyikünket

mindenképp tévedésen kapni, rossznak vagy vétkesnek kikiáltani? Ami egykor jó

ötletnek tűnt, arról kiderül, hogy mégsem az. Ennyi az egész. Egész egyszerűen

fordulhatnak elő balesetek.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk a hibáztatáson, meg kell vizsgálnunk a titkos

kielégülést és az élvezetet, amit az önsajnálatból, a sértődöttségből, a dühből és a

mentegetőzésből nyerünk, majd fel kell adnunk ezeket a filléres fizetségeket. E

lépéssel meghaladhatjuk azt, hogy csupán az érzéseink áldozatai vagyunk,

mégpedig azáltal, hogy belátjuk, érzéseink végső soron saját választásunkat tükrözik.

Ha egyszerűen annyit teszünk, hogy tudomásul vesszük, megfigyeljük, darabokra

bontjuk azokat, és elengedjük az alkotóelemeiket, akkor tudatosan gyakoroljuk a

választást, amivel magunk mögött hagyhatjuk a tehetetlenség ingoványát.

  -

 Vágy

Ez az érzelem terjedhet az enyhe hiányérzettől egészen a megszállott, kényszeres
sóvárgásig valaki vagy valami után. A vágy megnyilvánul úgy is, mint mohóság,
rögeszme, éhség, irigység, féltékenység, ragaszkodás, harácsolás, szívtelenség,
fixálódás, eszeveszettség, túlzás, túlzott ambíció, önzés, kéjelgés, birtoklási vágy,
irányítás, önkényes felmagasztalás, telhetetlenség és kapzsiság. „Sosem elégedett.”
„Sosem elég.” „Muszáj megszerezni!” Ennek az érzelemnek az alapvető minősége a
kényszeresség. Miután a vágy hatása alá kerültünk, többé nem vagyunk szabadok.
Irányít, működtet, igába hajt ás az orrunknál fogva vezet minket.
Szabadságunk sarkalatos pontja megint csak az, hogy tudatosan választjuk-e
meg egy bizonyos vágy beteljesítését, avagy vakon vezet minket egy tudattalan
program vagy hitrendszer.

 -

 Tartós neheztelés

A tartós, fel nem ismert harag és neheztelés depresszióként bukkan fel újra az
életünkben, ami tulajdonképpen a saját magunk ellen fordított harag. Ha mindezt még
mélyebbre ássuk el a tudattalanban, akkor az pszichoszomatikus betegségekként
bukkan újra a felszínre. A migrénes fejfájás, az ízületi gyulladás vagy a magas
vérnyomás mind-mind gyakran emlegetett példája a krónikusan elfojtott haragnak. Az
ilyen jellegű tünetek azonban többnyire enyhülnek, amint az ember megtanulja,
hogyan engedje el belső haragját. Egy tanulmány készítésekor megmérték a
résztvevők vérnyomását, mielőtt megtanították volna nekik, hogyan kell a negatív
érzelmeket feladni. Amint elkezdték elengedni az évek alatt felgyülemlett érzelmi
nyomást, az összes magas vérnyomásban szenvedő alany szisztolés és diasztolés
értéke (a magas és az alacsony érték) egyaránt jelentősen csökkent. A Stanfordi
Egyetem megbocsátásprogramja alátámasztja a harag és a neheztelés elen-
gedésének szívre gyakorolt jótékony hatását.

 -

 Elfogadás

Az elfogadás szintjén élvezzük a harmóniát. Úgy érezzük, hogy az események
zökkenőmentesen áramlanak. Biztonságban érezzük magunkat. Az önfeláldozás
érzése nélkül lehetünk mások szolgálatára. „Rendben vagyok/’ „Te is rendben vagy.”
„Minden rendben van.” Ez a valahová tartozás érzése, a teljességé, a
kapcsolódottságé, a szeretetteljességé, az érzés, hogy megértéssel vagyunk mások
iránt, és minket is megértenek. Ez a törődés, a melegség és az önbecsülés érzése.
Az állapot biztonságának köszönhetően megengedhetjük magunknak, hogy szelídek,
higgadtak és természetesek legyünk. Öröm, összhang és nyugalom jellemzi. Úgy
érezzük, rendben van, ha egyszerűen csak önmagunk vagyunk.

-

Minden úgy tökéletes, ahogy van

Az elfogadás állapotában az az érzésünk, hogy semmit sem kell megváltoztatnunk.
Minden úgy tökéletes és úgy szép, ahogy van. A világ azért van, hogy élvezzük.
Együttérzés ébred bennünk mások és minden élő iránt. Anélkül, hogy
áldozatvállalásnak éreznénk, ösztönösen gondját viseljük másoknak, és támogatjuk
őket. A belső biztonság és a bőségérzet következtében nagylelkűen és könnyű
szívvel adunk, a viszonzás elvárása és bármiféle számontartás nélkül. Nem hangzik
el, hogy „nézd csak, mit teszek érted!” Az elfogadás állapotában hajlandók vagyunk
kritizálás helyett szeretni barátainkat, akár még korlátaik ellenére is, amelyek felett
készségesen szemet hunyunk.
Az emberek úgy jelennek meg számunkra ebben a térben, mint akik valójában a
lehető legjobbat hozzák ki abból, ami akkor és ott a rendelkezésükre áll. Értjük, hogy
az élet egésze önnön tökéletessége felé törekszik, és mi harmóniában vagyunk a
világegyetem és a tudatosság törvényszerűségeivel.
Elkezdjük igazán érteni a szeretetet. Az elfogadás szintjén a szeretetet stabil
állapotként, a kapcsolatok állandó feltételeként éljük meg. A szeretet forrását
magunkban látjuk, amely saját természetünkből áradva másokhoz is elér. Ezzel
ellentétben a vágy szintjén inkább szerelemről beszélünk, mivel a szeretet és a
boldogság forrását magunkon kívül véljük felfedezni. A vágy alacsonyabb
energiaszintjén azt várjuk, hogy szeressenek bennünket, mert a szeretetet
megszerezhető dolognak látjuk. Ám az elfogadás szintjén a szeretetteljesség lényünk lényegéből természetes módon tör elő, mivel a tudatosítása előtt tornyosuló
akadályok közül mostanra már sokat elengedtünk.
Felfedezzük, hogy ez a szeretetteljesség saját belső természetünk, amely az
előtte lévő akadályok eltávolítása után spontán és automatikusan megjelenik. A nagy
tanítók ezt értették igazi belső lényegünk, a valódi Én alatt. Valódi Énünk célja az ego
- ami nem más, mint az összes negatív érzés, program és gondolat elegye -
meghaladása, és ezáltal a belső lényegi természet megtapasztalása.
Számos módon eljuthatunk az elfogadás állapotába, az átjáróhoz, amely végül a
magasabb állapotokhoz, nevezetesen a szeretet és a béke tudatszintjéhez vezet.
Sokak számára, akik egy ideje már gyakorolják az önátadást, e végső cél egyre
inkább felülmúl minden egyéb célt. A feltétel nélküli szeretet és a megbonthatatlan
béke állapotai mindennél fontosabb belső célokká válnak.

-

 Bőség

Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy mit jelent számunkra a pénz érzelmi
szempontból, akkor ki vagyunk neki szolgáltatva. A pénzzel kapcsolatos tudattalan
hiedelmeink és a hozzájuk fűződő programok irányítanak minket. Mint a milliomos,
aki egyre több pénzt halmoz fel, mégis úgy tűnik, hogy sosem elég. Minek köszönhető ez? Annak, hogy sosem állt meg egy pillanatra sem, hogy megvizsgálja,
valójában mit jelent számára a pénz. Azért hajszoljuk megszállottan a pénzt vagy a
gazdagság egyéb szimbólumait, mert az érzés, hogy érdemesek lennénk valamire,
oly halovány, hogy óriási összegek kellenek annak kompenzálására. A belső
bizonytalanság olyannyira eluralkodott, hogy nincs az a pénz, amely
felülkerekedhetne rajta. Mondhatjuk úgy is, hogy minél kisebbnek érezzük magunkat
belül, annál több hatalmat, pénzt és külcsínt kell felhalmoznunk ahhoz, hogy
kompenzálni tudjuk a belső kicsinységünket.
Az önátadás állapotában megszabadulunk ettől a belső kicsinységtől,
bizonytalanságtól és alacsony önérzettől. Ekkor a pénz egyszerűen annak eszközévé
válik, amivel a világi céljainkat elérjük. Biztonságban érezzük magunkat, tudván, hogy
mindig elegendő bőségben részesülünk. Amikor valóban fontos, mindig megkapjuk
azt, amire szükségünk van, mivel belül teljesnek, egésznek és elégedettnek érezzük
magunkat, így a pénz az aggodalom helyett az öröm forrásává válik.