Bevezetés:
Egy olyan világban, amelyet gyakran felemészt a nyüzsgő kultúra és a többre törekvés, a hála fénysugárként áll, utat kínálva egy teljesebb és örömtelibb létezéshez. A hála nem csupán udvarias válasz egy ajándék vagy szívesség fogadására, hanem egy mély érzelem, amely képes megváltoztatni életszemléletünket és másokkal való kapcsolatunkat. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a hála mögött meghúzódó tudományt, annak a mentális és fizikai jólétre gyakorolt ​​hatását, valamint a hála mindennapi életünkben való ápolásának gyakorlati módjait.

• A hála megértése: Rövid áttekintés

A hála lényege az, hogy elismerjük és értékeljük életünk jó dolgait, legyen az kicsi vagy nagy. Ez magában foglalja tapasztalataink, kapcsolataink és környezetünk pozitív aspektusainak felismerését, és hála érzését értük. A hála irányulhat más emberekre, a természetre, az életkörülményekre, de akár saját magunkra is.

• A hála tudománya: Hogyan hat az agyra és a testre

A pszichológiai és idegtudományi kutatások feltárták a hála agyra és testre gyakorolt ​​mélyreható hatásait. Amikor hálát tapasztalunk, agyunk neurotranszmittereket bocsát ki, például dopamint és szerotonint, amelyeket gyakran „jó közérzet” vegyi anyagoknak neveznek. Ezek a neurotranszmitterek nemcsak a hangulatunkat javítják, hanem hozzájárulnak a jó közérzethez és az általános boldogsághoz is.
Sőt, a hála gyakorlása csökkenti a kortizol, a stresszhormon szintjét a szervezetben. A krónikus stressz káros hatással lehet mind a mentális, mind a fizikai egészségre, és számos problémához vezethet, a szorongástól és a depressziótól a szívbetegségekig és az immunrendszer működési zavaráig. Az ellazulás elősegítésével és a stressz csökkentésével a hála hatékony ellenszere a modern élet nyomásának.

• A hála ápolásának előnyei

A hála ápolásának előnyei messze túlmutatnak a puszta pszichológiai jóléten. A tanulmányok következetesen kimutatták, hogy azok az egyének, akik rendszeresen gyakorolják a hálát, számtalan pozitív eredményt tapasztalnak az élet különböző területein.

1. Javult mentális egészség : A hála összefüggésbe hozható a depresszió és a szorongás alacsonyabb arányával. Az élet pozitív aspektusaira összpontosítva az egyének átfogalmazhatják perspektívájukat, és nagyobb rugalmasságérzetet alakíthatnak ki a nehézségekkel szemben.
2. Fokozott kapcsolatok: A mások iránti hála kifejezése erősíti a társadalmi kötelékeket, és elősegíti a kapcsolat és az empátia érzését. Ha elismerjük mások kedvességét és támogatását, az elmélyíti kapcsolatainkat és kölcsönösségre ösztönöz.
3. Jobb fizikai egészség : A hála számos fizikai egészségügyi előnnyel jár, beleértve az alacsonyabb vérnyomást, a jobb immunfunkciót és a jobb alvásminőséget. A stressz csökkentésével és az ellazulás elősegítésével a hála olyan környezetet teremt, amely elősegíti a gyógyulást és az általános jólétet.
4. Fokozott ellenálló képesség : A hála pufferként hat a negatív érzelmekkel szemben, és segít az egyéneknek könnyebben eligazodni az élet kihívásai között. Azáltal, hogy elősegíti a perspektíva és az elismerés érzését, a hála lehetővé teszi az embereknek, hogy vissza tudjanak térni a kudarcokból és kudarcokból.
   
   Gyakorlati stratégiák a hála ápolására

   
   Noha a hála előnyei nyilvánvalóak, beépítése mindennapi életünkbe néha kihívást jelenthet, különösen a zsúfolt időbeosztás és a megterhelő felelősségek közepette. Szerencsére léteznek egyszerű, de hatékony stratégiák, amelyek segíthetnek a hála rendszeres ápolásában:

   1. Vezess hálanaplót : Szánj minden nap néhány percet arra, hogy írj le három olyan dolgot, amiért hálás vagy. Lehetnek olyan egyszerűek, mint egy gyönyörű napkelte, egy finom étel, vagy egy barát kedves gesztusa. A hála eme pillanataira való elmélkedés segíthet az életed pozitív aspektusai felé fordítani a figyelmedet.
   2. Az éberség gyakorlása : Az éber figyelem technikáinak beépítése a napi rutinjába a tudatosság és a jelenlét fejlesztése érdekében. Figyeljen a körülötted lévő látványra, hangokra és érzésekre, és szánjon néhány percet arra, hogy értékelje a jelen pillanat szépségét és csodáját.
   3. Hála kifejezése másoknak : Szokjon rá, hogy hálát fejezzen ki a körülötte lévőknek. Legyen szó köszönetről egy munkatársának a projektben nyújtott segítségükért, vagy arról, hogy egy szeretett személynek elmondja, mennyire nagyra értékeli őket, az egyszerű hála cselekedetek mélyen befolyásolhatják kapcsolatait és általános boldogságát.
   4. Számold meg áldásaidat : Szánj időt arra, hogy átgondold azokat a dolgokat, amelyeket gyakran természetesnek tartasz, mint például az egészséged, a családod és az alapvető szükségleteid. Emlékeztesd magad az életedben rejlő bőségre, és fejleszd ki a megbecsülés érzését minden iránt, amivel rendelkezel.
   5. Önkéntes vagy visszaadni : szolgálattevő és nagylelkűség mások felé. Legyen szó önkéntes munkáról egy helyi jótékonysági szervezetnél, vagy segítő kezet nyújtani egy rászoruló szomszédnak, a visszaadás elősegítheti a hála és a kiteljesedés érzését.

   
   Következtetés
   Egy olyan világban, amely gyakran inkább azt hangsúlyozza, ami hiányzik belőlünk, mint amink van, a hála a negativitás és az elégedetlenség erőteljes ellenszere. Ha mindennapi életünkben ápoljuk a hálát, nagyobb boldogságot, jobb kapcsolatokat és jobb általános jólétet tapasztalhatunk. A hála gyakorlásával nemcsak saját életünket alakítjuk át, hanem hozzájárulunk egy együttérzőbb és harmonikusabb világ megteremtéséhez is mindenki számára.

Isten nélkül lenni annyit jelent, hogy folyamatosan, gondolkoznod kell azon, hogy mit kell tenned és, hogy mit ne tegyél.

R.S.

Az ego kérdéssel az a legnagyobb probléma, hogy úgy tekintünk rá mintha valami különálló entitás lenne a fejekben.
Persze a legtöbben még az ego ezen téves elképzelését sem ismerik fel.
Mindenek előtt nem árt tudni, hogy az ego, te vagy és persze, mindenki ego!:)
Ha vagy olyan szerencsés, hogy legalább egyszer "láttad" magadban működés közben akkor talán még megmenekülhetsz!:))) (egyébként elég csak becsukni a szemet és máris "látható")
Általában a legtöbb esetben ez is, az is kevés.
Előfordulhat, hogy egy betegség vagy esetleg egy tragédia által is "látható" lesz.
Legtöbb esetben ez is kevés.
Az ego kérdést az első helyen kellene kezelni minden emberi lénynek ahhoz, hogy mikor távozunk innen, ne akkor szembesüljünk ezzel, mert akkor nagyon fájdalmas és már késő lesz!

R.S. 

A teremtő addig fog a "szenvedés" irányába mozgatni, ameddig rá nem jössz, hogy feladhatod a "szenvedést" !
A feladás után, irányt vált veled!
R.S.

A szeretet minden irányba nyitott. És az igaz spiritualitás a szeretet és a nyitottság gyakorlása. Aki megtagadja belső lényét, és eltitkolja a valódi vágyait, az megosztja magát, nem tud lazítani a szeretet teljes nyitottságában. Az ilyen emberek merevek és szeszélyesek.Képtelenek a természetes könnyedségre, nem ismerik saját belső énjük korlátlan erejét, ezért fenyegetést és félelmet éreznek.

A JELENLEGI VALÓSÁGMODELLJEINK ÉS ÉLETVITELI
RENDSZEREINK KORLÁTAI
A jelenlegi modelljeinknek és rendszereinknek három korlátja van:

1. A valóságmodelljeinket a körülöttünk lévő világ „programozza” belénk.
2. A valóságmodelljeink - akár jók, akár rosszak - meghatározzák
az életviteli rendszereinket. Röviden: a rossz hiedelmeink, vélekedéseink rossz
szokásokat alakítanak ki.
3. A mai modern kori modelljeinkből és rendszereinkből hiányoznak a
tudatos technikák - még csak most kezdjük el felismerni, milyen hatalmas ereje
van az elménknek.
Ahhoz, hogy megérthessük ezt a három korlátot, a jelenlegi világunkat
kívülről kell tudnunk szemlélni.

Az igazi zsenialitás nem azon múlik, hogy valaki értelmezni tudja-e a világot,
felfedezi-e benne a rendet, logikát vagy spiritualitást. Az igazi zsenialitás annak
a megértésében rejlik, hogy a rendről, logikáról és spiritualitásról alkotott
nézeted teremtette meg a te világodat, és ezáltal mindig is képes lesz arra,
hogy az egészet megváltoztassa.

Az élet művészetének mestere nem húz éles határvonalat a munka és a játék,
a fáradság és a szórakozás, a tanulás és a kikapcsolódás között. Ő alig tudja
megkülönböztetni ezeket egymástól. Bármit is tesz, egyre csak a kiválóságot
kutatja, és meghagyja az ítélkezést másoknak, hogy eldöntsék: ő dolgozik épp,
vagy pedig játszik. Neki ugyanis úgy tűnik, mintha egyszerre mindkettőt
csinálná.

https://www.facebook.com/hawkinsrdavid/videos/657144371022032/

Amikor egy gyerek nem úgy viselkedik, ahogy “kellene”, gyakran azt halljuk, hogy neveletlen. Honnan tudjuk, hogy valójában "neveletlen" a gyermekünk?

 Én nem sokat tudok kezdeni ezzel a “neveletlen” szóval. Nagy általánosságban azt tudom mondani rá, hogy minden társadalomban van egy viselkedési illemkódex. Néhol ezek merevek, évszázados hagyományok élnek, másutt ezek fellazulnak, nehezebben értelmezhetők. A felnövő, fiatal generáció mindig lazítani akarja ezeket a megkövesedett viselkedési eljárásokat. Az öregedő emberek, mi, az én generációm szereti neveletlennek nevezni azokat a gyerekeket, akik az udvarias köszönést, a megfelelő tiszteletadást, és folytathatnám a sort, nem nyújtják úgy, ahogy azt az ember elvárná. A mai gyerekek valóban nem feltétlenül nyújtják úgy, mi meg túl merevek vagyunk. Én a magam részéről egyáltalán nem sértődöm meg, ha nekem sziával köszön egy gyerek, miközben a másik hetvenéves azt mondja, hogy nekem úgy kell köszönni, hogy “Kezét csókolom, Lajos bácsi”, máskülönben neveletlen a gyerek. Én meg meg vagyok elégedve, és azt köszönöm vissza, hogy “Szia, öregem, hogy vagy?”. Ez tényleg nézőpont kérdése, de van még egy lélektani szempontból nagyon fontos aspektus. Vannak gyermekek, akik bizonyos idegen szituációban nem tudnak megnyilatkozni. Egy olyan köszönés-centrikus világban, mint a miénk, mindig lehúzzák a keresztvizet azokról a gyerekekről, akik belépnek egy idegen világba és nem köszönnek, vagy nem szólalnak meg, nem kommunikálnak. Az anyuka zavarba jön, rettenetesen tart ezektől a helyzetektől, mert úgy véli, őt teszik azért felelőssé, mert neveletlen a gyermeke. Ez úgy szokott zajlani, – az olvasók biztosan tudják –, hogy megyek a négy éves félénk kislányommal az utcán, és szembe jön az Olga néni, odasúgom a gyermekemnek, hogy “te, jön az Olga néni, szépen hangosan tessék köszönni” és amikor odaér az Olga néni, megszorítom a gyerek kezét, hogy most, és akkor a gyerek lehajtja a fejét és sunnyog valamit. A szülő halálosan szégyelli magát, az Olga néni pedig azt terjeszti, hogy milyen neveletlen ez a gyerek. Pedig itt egy nagyon sajátos gyerektípussal találkozunk, akit a mindennapi életben félénk gyereknek szoktak nevezni. Pedig én úgy érzem, itt félénkségről szó sincs, hanem egészen másról. Szabad-e mondani, hogy miről?

Természetesen!

Nagyon sokat foglalkoztam az utóbbi időben ezekkel az úgynevezett félénk gyerekekkel, és nem félénkséggel találkoztam az esetükben, hanem egy különleges érzékenységgel. Egy olyan érzékenységgel, hogy egy időegységen belül sokkal több inger éri őket, mint másokat. És ezt a rengeteg ingert képtelenek kellőképpen feldolgozni, ezért visszahúzódnak előle. Például, ha vendégségbe megyek egy ilyen 5-6 éves gyerekkel, belép a szobába, ahol még sohasem járt, körülnéz. Azt látja, hogy a szobában, a sarokban ott van egy heverő, két fotel, ül rajta két bácsi, az egyiknek bajusza van. Ott van két néni, az egyik kezében ott van egy kötés, a sarokban van egy zongora… És akkor szépen köszön. Bemutatkozik, megkérdezik, hova jár iskolába, elmondja a kötelező versikét, mindenki nagyon meg van elégedve, anyuka kihúzza magát: ez egy jól nevelt gyerek. Belép a „félénk gyerek” ugyanebbe a helyzetbe, ezerszer több inger éri. Megérzi az atmoszférát, ami a helyiségből árad, észreveszi, hogy a mennyezeten, fent a sarokban ott van egy pók, ami lehet, hogy hetek óta ott szövögeti a hálóját és a kutya sem vette észre, de ő észrevette. A rengeteg inger elől vissza kell húzódnia. Behúzza a csápjait – én így szoktam fogalmazni – és már nem köszön. Legfeljebb leszegett fejjel morog valamit és ott marad az anyu, aki egyik lábáról a másikra állva azt mondja: “félénk ez a gyerek” – pedig akkora pofont adna neki szíve szerint, hogy már megint szégyenben hagyta őt. Ezek a félénk gyerekek általában tehetséges gyerekek. Van használati utasításom is velük kapcsolatban. Kidolgoztam egy, talán túl erős kifejezés, hogy “modellt”: vigyázni kell arra, hogy az ilyen gyerek fokozatosan kerüljön új ingerhelyzetekbe. Az nem működik, hogy őt ugyanúgy bedobom egy új ingerhelyzetbe, mint másokat. Ha például ezt a gyereket meghívják egy iskolatárs születésnapi bulijára, akkor a szülő gondoskodjon arról, hogy ez a gyerek legalább egy órával hamarabb legyen ott, mint a többiek, mert ha kettesben van ott a házigazdával, akkor elkezd feloldódni, mire összejön a ricsaj. De ha a ricsajba kerül bele, megoldhatatlan helyzet lesz számára, és akkor a gyereket egykettőre haza kell vinni, mert félrehúzódik, nem képes beleolvadni a közösségbe. A szülőnek a fokozatosságról kell gondoskodnia, ha azt akarja, hogy a gyerek közösségi lényként éljen, hogy jól érezze magát a többiek között, de sohasem lesz annyira szociális, mint a többiek. Ilyennek kell szeretni, mert rengeteg csodát tud adni cserébe a szülőnek, ha az oda tud figyelni rá.

nem tudom mennyit iszol, nem tudom mennyit drogozol, nem tudom mennyi gyógyszert szedsz, nem tudom mennyi fájdalmad van, nem tudom miken mentél keresztül, de felejtsd el!
Légy itt és most!

R.S.

A világ az elméd állapota mellett tesz tanúbizonyságot, a világ a belső állapot külső képe. A gondolkodásmódod meghatározza az érzékelésedet. Ne a világ megváltoztatására törekedj hát, inkább a világlátásodon változtass. (A csodák tanítása, TSZ. 21. Bevezető)

Az intellektus útjait ismerjük ugyan, de nem ismerj
ük a szeretet útját, és az intellektus által nem is lelhetünk
rá erre az útra. Hogy megszülethessen a szeretet,
meg kell szűnnie az intellektusnak, minden elhajlásával,
minden vágyával, ambíciójával és törekvésével egyetemben,
Hát nem tudjátok, hogy amikor ott él bennetek
a szeretet, akkor együttműködtök embertársaitokkal,
és nem gondoltok önmagatokra? Ez az intelligencia legmagasabb
rendű formája - nem pedig az, amikor felsőbbrendű
lényekként vagy magasabb társadalmi pozíciót
betöltve szeretitek embertársaitokat, mert az
valójában nem más, mint félelem. Ha az efféle dolgoknak
szentelitek az érdeklődéseteket, nem létezhet szeretet;
ilyenkor csak a kizsákmányolás félelemből eredő folyamata
létezhet. Azaz a szeretet csak az elme
hiányában születhet meg, ezért teljes egészében meg
kell hát értenetek az elme szerepét és működését.
Együttműködés csakis akkor létezhet, ha tudjuk, hogyan
szeressük egymást; csakis ilyenkor működhetünk
intelligens módon, csakis ilyenkor oldhatunk meg bármilyen
problémát. Csakis ekkor ismerhetjük meg Istent,
csakis ekkor ismerhetjük meg az igazságot. Jelenleg az
intellektus és az utánzás által törekszünk Isten megismerésére
- ez azonban pusztán bálványimádás. Az örökkévaló,
az időtlen és felmérhetetlen csakis akkor születhet
életre bennünk, ha a megértés által félresöpörjük az
énünket. Az örökkévalót nem kereshetitek fel - meg kell
várnotok, míg az keres fel benneteket.

Ha szemügyre vesszük ezt a kérdést, az élet összetett
kérdését, ha tudatában vagyunk saját gondolkodási folyamatunknak,
és felismerjük, hogy az sehová sem vezet,
eljutunk az intelligencia egy újszerű, nem egyéni,
és nem is kollektív állapotába. Ekkor megszűnnek az
egyénnek a társadalommal, a közösséggel és a valósággal
való viszonyával kapcsolatos problémái, mivel ebben az
állapotban kizárólag az intelligencia létezik, amely nem
személyes és nem is személytelen. Úgy érzem, csakis ez
az intelligencia oldhatja meg hatalmas problémáinkat.
Ez az intelligencia nem lehet valamiféle törekvés eredménye:
csak akkor valósulhat meg, ha teljes mértékben,nem pusztán a tudatos szinten, de a tudatosság mélyebben
fekvő, rejtett szintjein is megértjük a gondolkodási
folyamatot.
Hogy megértsük e problémákat, roppant csendes és
nyugodt elmére van szükségünk, hogy elménk mindenféle
köztes eszmétől és elmélettől, minden zavaró tényezőtől
mentesen szemlélhesse a kérdést. tEs pontosan ez
jelenti számunkra az egyik nehézséget, mivel a gondolat
zavaró tényezővé vált. Ha meg akarok érteni valamit, ha
szemügyre akarom venni az adott dolgot, nem kell elgondolkodnom
róla - egyszerűen csak szemügyre kell vennem
azt. Abban a pillanatban, ahogy elkezdek gondolkodni
az adott dologról, ahogy bármiféle elképzelésem,
véleményem támad azzal kapcsolatban, máris a zavarodottság
állapotában vagyok: elterelődik a figyelmem,
és már nem azt a dolgot szemlélem, amit meg kellene értenem.
Tehát ha problémáink vannak, zavaróvá válnak
számunkra a gondolatok (azaz az eszmék, a vélemények,
az ítéletek, az összehasonlítások), mivel megakadályozzák
azt, hogy szemügyre vegyük, és így megértsük,
és megoldjuk magát a problémát. Sajnos azonban
a legtöbb ember számára túlzottan fontossá vált a gondolkodás.

Ma felismerjük elménk ezen állapotát, látni fogjuk,
hogy az elme valójában az érzetek és a vágy eszköze,
vagy helyesebben szólva, az elme maga a gépies megszokások
fogságában vergődő érzet és vágy. Az ilyen elme
nem képes megismerni és befogadni az új dolgokat, mivel
azok nyilván meghaladják a régi tapasztalásokból
származó érzetek szintjét. Tehát véget kell vetnünk
ennek a gépies folyamatnak, és véget kell vetnünk az
érzeteknek - nemde? Véget kell vetnünk a jelképekre,
a szavakra, a képzetekre és a velük járó érzetekre való
törekvésnek, és annak is, hogy mindig többet és többet
akarunk. Elménk csakis így juthat el a kreativitás azon
állapotába, amelyben megszülethetnek az új dolgok.
Ha képesek vagyunk a megértésre anélkül, hogy megbabonáznának bennünket a szavak, a szokások és az eszmék,
és felismerjük, milyen fontos, hogy elménk folyamatosan
kapcsolatot létesítsen az új dolgokkal, akkor talán
megértjük majd a vágy, a megszokás, az unalom, az
élmények iránti sóvárgás működését. ,Úgy gondolom,
ekkor felismerjük majd, hogy a valódi keresők életében
vajmi kevés jelentősége van a vágynak. Nyilvánvalóan
vannak bizonyos fizikai szükségleteink: szükségünk van
élelemre, ruhára, menedékre - és így tovább. Ezek a dolgok
azonban soha nem válnak lelki szükségletté, és az
elme nem válhat általuk a vágy központjává. A fizikai
szükségletektől eltekintve a vágy összes megnyilvánulási
formája - a nagyságra, az igazságra, az erényre irányuló
vágy - egyfajta lelki folyamattá válik, amely által az elme
kialakítja az „én" eszméjét, és megerősíti magát központi
szerepében.
Ha felismerjük ezt a folyamatot, ha mindenféle ellenállás,
kísértés, és ítéletalkotás nélkül tudatában vagyunk,
felfedezzük, hogy az elme képes az új dolgok
befogadására, és hogy e dolgok soha nem érzetek; következésképpen
soha nem ismerhetjük fel, és nem tapasztalhatjuk
meg újra őket. Olyan létállapot ez, amelyben
mindenféle felhívás és emlékezet nélkül valósul meg a
kreativitás - és ez az állapot a valóság.

 De vajon létezik-e olyan eszköz, olyan rendszer,
amely által megismerhetnénk önmagunkat? Rendszereket 
és módszereket minden okos ember, minden filozófus 
létrehozhat, azonban egy adott rendszer követése
csupán a rendszer által teremtett eredményekre vezethet,
nem igaz? Ha egy adott módszer alapján igyekszem
megismerni önmagamat, akkor a rendszer által diktált
eredményre jutok, ám ez az eredmény nyilvánvalóan
nem lesz azonos önmagam megértésével. Azaz, ha bizonyos
módszerek, rendszerek, vagy adott eszközök által
akarjuk megismerni önmagunkat, egy adott minta alapján
alakítjuk a gondolatainkat és a cselekedeteinket,
azonban a minták követése nem azonos az önismerettel.
(Következésképpen az önismeretre semmiféle bevált
módszer által nem juthatunk el. Ha módszereket keresünk,
az mindig arra utal, hogy valamiféle eredmény elérésére
törekszünk - és semmi másra sem vágyunk.
A tekintély vezérel minket - ha nem egy adott személy,
akkor egy rendszer vagy egy ideológia tekintélye -, mivel
kielégítő, biztonságérzetet nyújtó eredményre vágyunk.
Valójában nem akarjuk megérteni önmagunkat,
az indítékainkat és a reakcióinkat, tudatos és öntudatlan
gondolkodási folyamatainkat, inkább egy biztos
eredménnyel kecsegtető rendszerre vágyunk. Ez a törekvésünk
azonban mindig a biztonság és a bizonyosság
Iránti vágyunkból fakad, az eredmény pedig nyilvánvalóan
nem az önismeret lesz. Ha egy adott módszert
követünk, valamiféle tekintélyre van szükségünk - egy tanítóra, gurura, egy megváltóra, egy Mesterre -, aki garantálja
nekünk, hogy elérjük, amire vágyunk; ez pedig
bizonyosan nem azonos az önismerethez vezető úttal.
A tekintélyelvűség megakadályozza azt, hogy megismerjük
önmagunkat. Egy szaktekintély, egy vezető menedékében
átmenetileg talán szert tehetünk ugyan a
biztonságérzetre, a jólét érzetére, ám ez nem azonos
énünk működésének megértésével. (A tekintély természeténél
fogva megakadályozza azt, hogy teljes tudomással
bírjunk önmagunkról, így végül elpusztítja a szabadságot;
kreativitás pedig csakis a szabadságban létezhet.
• A kreativitásra csakis az önismeret által tehetünk szert.
A legtöbb ember n em kreatív: csupán ismétlőgépek vagyunk,
egyszerű gramofonok, akik a tapasztalás adott
dalait, önmagunk vagy mások meghatározott következtetéseit
és emlékeit játsszák le újra meg újra. Az efféle
ismétlés nem azonos a kreatív létezéssel - mégis erre vágyunk.
Mivel mélyen legbelül biztonságban akarjuk
érezni magunkat, folyamatosan e biztonság elérésének
módszereit és eszközeit keressük, megteremtve ezáltal
a tekintélyelvűséget, a „szaktekintélyek" feltétlen tiszteletét,
ami aztán lerombolja a megértést, az elme spontán
nyugalmát, a kreativitás egyetlen lehetséges állapotát...

...A nehézséget nyilvánvalóan ez jelenti, hogy a legtöbb
ember elveszítette ezt a kreativitásérzetet. Kreatívnak
lenni nem azt jelenti, hogy képeket kell festenünk vagy
verseket kell írnunk, és híressé kell válnunk. Ez nem
kreativitás - ez pusztán az ideák kifejezésére irányuló,
a közönség által értékelt, vagy semmibe vett képesség.
A képességeket nem szabad összetévesztenünk a kreativitással.
A képességek nem azonosak a kreativitással,
a kreativitás egy teljesen más létállapot - nemde? Olyan
állapot ez, amelyben nincs jelen az én, amelyben többé
már nem az elme szolgál tapasztalásaink, ambícióink,
törekvéseink és vágyaink központjául. A kreativitás nem egy folytonos állapot: percről percre megújul, mivel egyfajta
mozgás, amelyben nincs jelen az „én", és az „enyém"
fogalma, amelyben a gondolat nem fókuszálódik egyetlen
adott élményre, törekvésre, teljesítményre, célra és
indítékra sem. A kreativitás csakis akkor valósulhat meg,
ha nincs jelen az én; és minden dolgok teremtője, a valóság,
csakis ebben az állapotban létezhet. Ezt az állapotot
azonban n em foghatjuk fel, és n em képzelhetjük el, nem
önthetjük szavakba, n em utánozhatjuk, és nem érhetjük
el valamiféle rendszer, filozófia vagy az önfegyelem által.
Épp ellenkezőleg: a kreativitás állapota csakis önmagunk
működésének teljes megértése által következhet be.
Az önismeret nem valamiféle eredmény vagy csúcspont;
az önismeret nem más, mint hogy pillanatról pillanatra
látjuk magunkat kapcsolataink - a tulajdonhoz,
a különféle dolgokhoz, az emberekhez és az eszmékhez
fűződő kapcsolataink - tükrében. Azonban, mivel nehezünkre
esik ébernek lenni, inkább azt választjuk, hogy
egy adott módszer követésével, a tekintély, a babonák és
a kielégülést nyújtó elméletek elfogadásával eltompítjuk
elménket, így az fáradttá, kimerültté és érzéketlenné válik.
Az ilyen elme pedig nem juthat el a kreativitás állapotába.
Ez az állapot csakis akkor következhet be, ha
megszűnik a felismerés és felhalmozás működése, azaz,
ha megszűnik az én; mivel a felismerés központja végeredményben
az én-tudat, a felismerés pedig nem más,
mint a tapasztalatok felhalmozása. Azonban mindanynyian
félünk attól, hogy megszűnjünk „valamilyennek
lenni", mivel mindannyian szeretnénk „valakivé" válni.
A kisember nagyemberré akar válni, az erkölcstelen erényessé,
a gyenge és ismeretlen ember pedig hatalomra,
pozícióra és tekintélyre áhítozik. Ez az elme véget nem
érő tevékenysége. Az ilyen elme pedig nem lehet nyugodt
és csendes, következésképpen soha nem értheti
meg a kreativitás állapotát.