Ma felismerjük elménk ezen állapotát, látni fogjuk,
hogy az elme valójában az érzetek és a vágy eszköze,
vagy helyesebben szólva, az elme maga a gépies megszokások
fogságában vergődő érzet és vágy. Az ilyen elme
nem képes megismerni és befogadni az új dolgokat, mivel
azok nyilván meghaladják a régi tapasztalásokból
származó érzetek szintjét. Tehát véget kell vetnünk
ennek a gépies folyamatnak, és véget kell vetnünk az
érzeteknek - nemde? Véget kell vetnünk a jelképekre,
a szavakra, a képzetekre és a velük járó érzetekre való
törekvésnek, és annak is, hogy mindig többet és többet
akarunk. Elménk csakis így juthat el a kreativitás azon
állapotába, amelyben megszülethetnek az új dolgok.
Ha képesek vagyunk a megértésre anélkül, hogy megbabonáznának bennünket a szavak, a szokások és az eszmék,
és felismerjük, milyen fontos, hogy elménk folyamatosan
kapcsolatot létesítsen az új dolgokkal, akkor talán
megértjük majd a vágy, a megszokás, az unalom, az
élmények iránti sóvárgás működését. ,Úgy gondolom,
ekkor felismerjük majd, hogy a valódi keresők életében
vajmi kevés jelentősége van a vágynak. Nyilvánvalóan
vannak bizonyos fizikai szükségleteink: szükségünk van
élelemre, ruhára, menedékre - és így tovább. Ezek a dolgok
azonban soha nem válnak lelki szükségletté, és az
elme nem válhat általuk a vágy központjává. A fizikai
szükségletektől eltekintve a vágy összes megnyilvánulási
formája - a nagyságra, az igazságra, az erényre irányuló
vágy - egyfajta lelki folyamattá válik, amely által az elme
kialakítja az „én" eszméjét, és megerősíti magát központi
szerepében.
Ha felismerjük ezt a folyamatot, ha mindenféle ellenállás,
kísértés, és ítéletalkotás nélkül tudatában vagyunk,
felfedezzük, hogy az elme képes az új dolgok
befogadására, és hogy e dolgok soha nem érzetek; következésképpen
soha nem ismerhetjük fel, és nem tapasztalhatjuk
meg újra őket. Olyan létállapot ez, amelyben
mindenféle felhívás és emlékezet nélkül valósul meg a
kreativitás - és ez az állapot a valóság.