Amikor egy gyerek nem úgy viselkedik, ahogy “kellene”, gyakran azt halljuk, hogy neveletlen. Honnan tudjuk, hogy valójában "neveletlen" a gyermekünk?

 Én nem sokat tudok kezdeni ezzel a “neveletlen” szóval. Nagy általánosságban azt tudom mondani rá, hogy minden társadalomban van egy viselkedési illemkódex. Néhol ezek merevek, évszázados hagyományok élnek, másutt ezek fellazulnak, nehezebben értelmezhetők. A felnövő, fiatal generáció mindig lazítani akarja ezeket a megkövesedett viselkedési eljárásokat. Az öregedő emberek, mi, az én generációm szereti neveletlennek nevezni azokat a gyerekeket, akik az udvarias köszönést, a megfelelő tiszteletadást, és folytathatnám a sort, nem nyújtják úgy, ahogy azt az ember elvárná. A mai gyerekek valóban nem feltétlenül nyújtják úgy, mi meg túl merevek vagyunk. Én a magam részéről egyáltalán nem sértődöm meg, ha nekem sziával köszön egy gyerek, miközben a másik hetvenéves azt mondja, hogy nekem úgy kell köszönni, hogy “Kezét csókolom, Lajos bácsi”, máskülönben neveletlen a gyerek. Én meg meg vagyok elégedve, és azt köszönöm vissza, hogy “Szia, öregem, hogy vagy?”. Ez tényleg nézőpont kérdése, de van még egy lélektani szempontból nagyon fontos aspektus. Vannak gyermekek, akik bizonyos idegen szituációban nem tudnak megnyilatkozni. Egy olyan köszönés-centrikus világban, mint a miénk, mindig lehúzzák a keresztvizet azokról a gyerekekről, akik belépnek egy idegen világba és nem köszönnek, vagy nem szólalnak meg, nem kommunikálnak. Az anyuka zavarba jön, rettenetesen tart ezektől a helyzetektől, mert úgy véli, őt teszik azért felelőssé, mert neveletlen a gyermeke. Ez úgy szokott zajlani, – az olvasók biztosan tudják –, hogy megyek a négy éves félénk kislányommal az utcán, és szembe jön az Olga néni, odasúgom a gyermekemnek, hogy “te, jön az Olga néni, szépen hangosan tessék köszönni” és amikor odaér az Olga néni, megszorítom a gyerek kezét, hogy most, és akkor a gyerek lehajtja a fejét és sunnyog valamit. A szülő halálosan szégyelli magát, az Olga néni pedig azt terjeszti, hogy milyen neveletlen ez a gyerek. Pedig itt egy nagyon sajátos gyerektípussal találkozunk, akit a mindennapi életben félénk gyereknek szoktak nevezni. Pedig én úgy érzem, itt félénkségről szó sincs, hanem egészen másról. Szabad-e mondani, hogy miről?

Természetesen!

Nagyon sokat foglalkoztam az utóbbi időben ezekkel az úgynevezett félénk gyerekekkel, és nem félénkséggel találkoztam az esetükben, hanem egy különleges érzékenységgel. Egy olyan érzékenységgel, hogy egy időegységen belül sokkal több inger éri őket, mint másokat. És ezt a rengeteg ingert képtelenek kellőképpen feldolgozni, ezért visszahúzódnak előle. Például, ha vendégségbe megyek egy ilyen 5-6 éves gyerekkel, belép a szobába, ahol még sohasem járt, körülnéz. Azt látja, hogy a szobában, a sarokban ott van egy heverő, két fotel, ül rajta két bácsi, az egyiknek bajusza van. Ott van két néni, az egyik kezében ott van egy kötés, a sarokban van egy zongora… És akkor szépen köszön. Bemutatkozik, megkérdezik, hova jár iskolába, elmondja a kötelező versikét, mindenki nagyon meg van elégedve, anyuka kihúzza magát: ez egy jól nevelt gyerek. Belép a „félénk gyerek” ugyanebbe a helyzetbe, ezerszer több inger éri. Megérzi az atmoszférát, ami a helyiségből árad, észreveszi, hogy a mennyezeten, fent a sarokban ott van egy pók, ami lehet, hogy hetek óta ott szövögeti a hálóját és a kutya sem vette észre, de ő észrevette. A rengeteg inger elől vissza kell húzódnia. Behúzza a csápjait – én így szoktam fogalmazni – és már nem köszön. Legfeljebb leszegett fejjel morog valamit és ott marad az anyu, aki egyik lábáról a másikra állva azt mondja: “félénk ez a gyerek” – pedig akkora pofont adna neki szíve szerint, hogy már megint szégyenben hagyta őt. Ezek a félénk gyerekek általában tehetséges gyerekek. Van használati utasításom is velük kapcsolatban. Kidolgoztam egy, talán túl erős kifejezés, hogy “modellt”: vigyázni kell arra, hogy az ilyen gyerek fokozatosan kerüljön új ingerhelyzetekbe. Az nem működik, hogy őt ugyanúgy bedobom egy új ingerhelyzetbe, mint másokat. Ha például ezt a gyereket meghívják egy iskolatárs születésnapi bulijára, akkor a szülő gondoskodjon arról, hogy ez a gyerek legalább egy órával hamarabb legyen ott, mint a többiek, mert ha kettesben van ott a házigazdával, akkor elkezd feloldódni, mire összejön a ricsaj. De ha a ricsajba kerül bele, megoldhatatlan helyzet lesz számára, és akkor a gyereket egykettőre haza kell vinni, mert félrehúzódik, nem képes beleolvadni a közösségbe. A szülőnek a fokozatosságról kell gondoskodnia, ha azt akarja, hogy a gyerek közösségi lényként éljen, hogy jól érezze magát a többiek között, de sohasem lesz annyira szociális, mint a többiek. Ilyennek kell szeretni, mert rengeteg csodát tud adni cserébe a szülőnek, ha az oda tud figyelni rá.