Álmodban azt álmodod, hogy hegyről zuhansz lefelé, és én melletted zuhanok. És azt
 mondom neked: „Ne aggódj, semmi bajod nem eshet, álmodsz”, de nem hiszel nekem,
 teli vagy félelemmel és azt mondod: „Nem látod, hogy zuhanunk, nem látod, hogy mi
 történik, hogy tudsz álomról beszélni?” Csak földet érés előtt ébredsz fel, és nevetsz:
 „Álom volt az egész.” Ugyanígy kötődsz betegséghez, egészséghez, jóhoz, rosszhoz,
 boldogsághoz, boldogtalansághoz, mindezek fogalmak. Helyekhez és dolgokhoz kötődsz.
 Elfelejtetted, hogy ez egy álom. Azt hiszed, hogy valóság, és mivel valóságnak hiszed,
 ennek megfelelően szenvedned kell. Amikor elhagyod a testedet, visszajössz, újra és újra
 és újra, mindig az álom részeként, amíg szenvtelenné nem válsz.
 
 Hogyan csináld? Egyszerűen figyeld, ami körülöttünk zajlik, és ne kötődj hozzá. Ébredj
 rá valóságodra. Értsd meg önmagadat, hogy nem te vagy a cselekvő. Bármit teszel,
 eleve el volt rendelve. Meg fog történni. El kell elengedned minden mentális
 kondicionálást, minden tárgyiasságot. És elmédet el kell csendesítened. Tedd elmédet
 nyugodttá, egy mozdulatlan tóhoz hasonlóan.
 
 Aztán a valóság magától megérkezik. A boldogság magától megérkezik. A béke
 magától megérkezik. A szeretet magától megérkezik. A szabadság magától megérkezik.
 Ezek a dolgok egymás szinonimái. A nélkül következnek be, hogy valaha is gondolnál
 rájuk. De előbb meg kell megszabadulni a képzettől, hogy én a test, vagy a tudat, vagy a
 cselekvő vagyok, és akkor minden magától fog történni.

"Az ájultság is önkívület, de nem fölfelé, hanem a semmibe való szétfoszlás önkívülete. A narkotikumok nagy része ilyen ájultság. Az ember önmagát kioltja, és szemét behunyva beleveti magát az értelmetlenségbe." 

Hamvas Béla

Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

Márai Sándor

Az elfogadás szintjének egy másik jellegzetessége, hogy többé nem foglalkozunk olyan morális ítéletekkel, mint „jó” vagy „rossz”. Egyszerűen nyilvánvalóvá válik, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Anélkül is könnyű észrevenni, hogy mi destruktív és mi kedvező, hogy bármit „gonosznak” tartanánk. Ezzel egyúttal a bűntudatot is kiküszöböljük, ami minden ítélkezés velejárója. Megértjük végre a kijelentést: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”

David R. Hawkins

https://www.facebook.com/mikloskomaromifanpage/videos/1314012145347377/

A gondolat hatása a körülményekre 

Jó gondolatok és cselekedetek sohasem állíthatnak elő rossz eredményt; rossz gondolatok és cselekedetek, sohasem állíthatnak elő jó eredményt. Egyszóval semmi más nem nőhet a kukoricából, mint kukorica, és semmi más a csalánból, csak csalán. Az ember a természetes világban megérti ezt és együttműködik vele; de kevesen értik meg ugyanezt, az elme és erkölcs világában (pedig ez éppen olyan egyszerű és tévedhetetlen), éppen ezért nem is tudnak együttműködni ezzel. A szenvedés mindig valamilyen irányú rossz gondolat hatása. Jelzője annak, hogy az ember nincs összhangban önmagával, és a léte törvényével. Az egyetlen és felsőbbrendű használata a szenvedésnek, minden hasztalan és tisztátlan dolog kiégetése és az azoktól történő megtisztulás. A szenvedése elmúlik annak, aki tiszta. Nincs értelme az arany kiégetésének, ha a salakot már eltávolították, és a tökéletesen tiszta és megvilágosodott lény nem szenvedhet. A körülmények, amelyekkel az ember szenvedések közepette találkozik, saját elmebéli diszharmóniájának eredményei, a körülmények, amelyekkel az ember áldások közepette találkozik, saját elmebéli harmóniájának eredménye. Az áldás, és nem az anyagi dolgok birtoklása a mércéje a jó gondolatoknak; nyomorúság, és nem az anyagi dolgok hiánya mércéje a rossz gondolatoknak. Egy ember lehet átkozott és gazdag; vagy lehet áldott és szegény. Az áldás és gazdagság, csak a gazdagság bölcs és erkölcsös használata esetén járhatnak együtt. A szegény ember is csak akkor süllyed nyomorba, ha jussát, mint rá jogtalanul kiszabott terhet tekinti. A szegénység és az önkényeztetés, a nyomor két szélsősége. Mindkét állapot egyformán természetellenes és elmebéli zavar eredménye. Az embernek nem megfelelőek a feltételei, míg nem boldog, egészséges és jómódú; és a boldogság, egészség és jómód eredményei annak, hogy az ember és körülményei, a külső a belsővel összhangban megváltozik. Egy ember egyedül akkor kezd el emberré válni, amikor abbahagyja a siránkozást és szitkozódást, és keresni kezdi az elrejtett igazságot, amely az életét szabályozza. Az elméjét arra a szabályozó tényezőre állítja és felhagy azzal, hogy másokat okol saját körülményei miatt. Erős és nemes gondolatokkal építi fel magát; felhagy azzal, hogy körülményei ellen rúgkapál, ellenben elkezdi azokat segítségként használni a mihamarabbi előrehaladásához, és eszközként, hogy felfedezze a rejtett erőket és lehetőségeket önmagában.

A gondolat hatása a körülményekre

Az ember elméje egy kerthez hasonló, amelyet okosan művelnek, vagy hagynak elvadulni; de akár művelt, akár elhanyagolt, mégis terem. Ha nem ültetünk bele hasznos magokat, bőséges hasztalan gyommag mennyiség fog belehullani, és saját fajtáját fogja a kertben elszaporítani. Ahogyan a kertész megműveli a telkét, azt a gaztól megtisztítja, és neki tetsző virágokat, gyümölcsöket termeszt, úgy kellene az embernek elméje kertjét is gondoznia. Kigyomlálni a helytelen, hasztalan, tisztátalan gondolatokat, és a tökéletesség irányába fejleszteni az igazság virágait és gyümölcseit, és a hasznos és tiszta gondolatokat. Követve ezt a folyamatot, az ember előbb vagy utóbb felfedezi, hogy Ő maga lelkének főkertésze, és életének igazgatója. Leleplezi önmagában a gondolatok áramlását és egyre pontosabban megérti, hogy a gondolatok ereje és az elme részei hogyan alakítják a jellemet, a körülményeket és sorsunkat. A gondolat és a jellem egy, és ahogyan a jellem csak a környezetünkön és körülményeken keresztül fedi fel, mutatja meg magát, úgy az egyes ember külső életkörülményeit vizsgálva azt látjuk, hogy az megegyezően összefüggésben van belső állapotával. Ez nem azt jelenti, hogy egy ember körülményei bármely időpillanatban jellemvonásairól teljes képet adnak, hanem azt, hogy ezek a körülmények annyira bensőséges összefüggésben vannak valamely belső életbevágó gondolat-elemével, hogy az adott pillanatban elengedhetetlenek az egyén fejlődéséhez.

Tíz erkély

   A teljes lét: élet-nélküli.
   A teljes öröklét: idő-nélküli.
   A teljes működés: változás-nélküli.
   A teljes hatalom: erő-nélküli.
   A teljes tudás: adat-nélküli.
   A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
   A teljes szeretet: érzés-nélküli.
   A teljes jóság: irány-nélküli.
   A teljes boldogság: öröm-nélküli.
   A teljes zengés: hang-nélküli.

Vetkőzés

Irmagját se tűrd magadban semmiféle érvényesülési szándéknak. Mert ahogy előbbre törtetsz az életben, úgy csúszol vissza önmagadban. Ne törekedj kiválóságra. Ez azonban nem jelenti, hogy képességeidet elhanyagold. Önmagadban akkor jutsz előbbre, ha képességeidet mennél teltebbé s összecsengőbbé teszed; mindegy, hogy képességeid mekkorák: fő, hogy a tőled telhető legjobbat formáld belőlük és általuk. Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba csak úgy tudsz belépni, ha fogatod kívülmarad. Minden képességnek mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek maga.

Haláltánc

Akinek elvei, vagy tehetségei vannak, általuk kiválónak érzi magát; aki egy szemétdombot összekapart magának, vagy akit dicsérnek, kiválónak érzi magát. Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga táncát és kiválóság nincsen. Az összhang teljes és megzavarhatatlan. A sok külön-levőnek mind önálló igényei vannak, melyek az összhangot megzavarnák: ezeket a haláltánc körforgása hozza összhangba. Ne kiválóságra törekedj, hanem igyekezz az összhangot önmagadban megvalósítani, minden önálló igénytől mentesülni s akkor a haláltáncból kimaradsz. Aki boldogságot kiván, mindig rohan és rohanása az összhangba simul. Aki összhangot kiván, boldog.

A jelenkorról

 A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai emberteljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irígységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség, határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése. Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság. Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra- rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség-mentésnek, "zsenik" ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember mennél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább "szívén viseli" a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél inkább "menti és védi", annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné. Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg, embercsorda tovább őrlődik. Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előitéletről és saját szemével lásson, mint a gyermek. Mindenki csak magának érheti el a negatív idealizmust helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés, külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék adatott.

A hirtelen ébredés mindennél jobban különbözik a szokványos tudatállapottól, és egyáltalán nem lehet felkészülni rá. Váratlanul, figyelmeztetés nélkül fedi fel magát, és olyan érzés kíséri, mintha a túlhaladott ego burkának a maradványa "meghalna". Ekkor egy új, pompázatos valóságba kerülünk, ahol előtűnik egy másfajta dimenzió, valamilyen más állapot vagy helyzet jelenléte. Nem bukkannak fel szellemi vezetők, szentek vagy angyalszerű alakok. Nem jönnek elénk magasabb rendű lények, üdvözöljenek. Minden megfontolás, várakozás, gondolati vagy szellemi tevékenység eltűnik, és néma megértés veszi át a helyét, amely forma és tartalom nélküli. Miután egyek vagyunk Minden Létezővel, nincsen semmi, ami megválaszolatlan vagy ismeretlen volna. Amire mindeddig "énünkként" vagy "önmagunkként" gondoltunk immár nincs többé. Ekkor láthatatlanok vagyunk.

Az érzelgésről

Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre. Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget. Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomoruságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle. A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van. Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel, erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal. Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.

• 
  
• 
  A teljes-ember
  
  Ha külön-külön felismerted változatlan alaprétegedet: időtlen- határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: soktagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton- változó egyéniséged vezessen. Ezután felismerheted egyéniséged igazi szerepét: csak jelzőkészülék, mely eligazít a jelenség-világban. A vágyak nem lesznek erőszakosak többé, hanem olyanok, mint a jelek a térképen: belátásodtól függ, hogy miként igazodsz hozzájuk, nem követelőznek. A testi szenvedés nem érint többé: tested bármekkora kínok közt vonaglik és jajgat, lényed úgy figyeli és úgy gondozza, mint egy idegen, beteg állatot. Az éhség és szomjúság sem érint ezentúl, sem érzékiség, sem öröm és bánat, sem tudásvágy: tested, érzésed, értelmed hiányait úgy érzékeled és úgy javítod, idegenül, mint ruhádon a gyűrődést, foltot, szakadást. Mindaz, ami az életben kívánatosnak látszik: gazdagság, siker, hatalom, egészség, számodra nem több, mint a felnőttnek gyermekkori játékszerei; nem sóvárgásod, hanem helyzeted jelöli meg, hogy mit viselj. Örök lényed nem vágyik semmire, még az üdvösségre sem: csak úgy kivánja, ahogy a gőz felemelkedni s a kő hullni kiván: nem a személyes vágya, hanem helyzetének törvénye szerint. Ha létezésednek fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat. Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.

Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik. Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyú, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is. Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, "nem-én"-nek. Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.

Az Isten

Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat
legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a
minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel.
Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség:
a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten.
Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen,
időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek
azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel,
mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel.
Az ember, mikor zártságából megszabadul, háromféleképpen látja
Istent: mint "van"-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a
mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges
személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket.
Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kivánatos és
nemkivánatos, nincs többé semmiféle fokozat; mindent végtelenül és
kivánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-
Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten
tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza
a mindenséget.

Az alap-réteg

Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút
mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt
megtalálod a változatlan létezést.
Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd
testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés,
nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek
időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész
személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak,
keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen.
Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember
alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése
között: önmaga létét különléte nélkül, teste, érzései, tudata,
időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű
állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi
létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem
mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb
életbeli állapot is csak káprázó tétovaság.
Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden
életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol
majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé
"én" és "nem-én", hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan
végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett
nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök
változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben
minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás
lehetősége.

http://szabadonebredok.info/egy-noveny-mely-megvaltoztathatna-az-egesz-vilagot/

Amikor semmire nem megyünk
a pozitív gondolkodással

Mielőtt
ecsetelni kezdeném elménk csodálatos hatalmát, s ar-
ról kezdenék el beszélni, miként nyújtottak bepillantást a sej-
tekkel kapcsolatos kutatási eredményeim anyag és tudat
összjátékába, mindjárt a legelején le kell szögeznem, nem hi-
szek abban, hogy egymagában a pozitív gondolkodás csodá-
kat tehet. Ennél többre van szükségünk, ha kordában kíván-
juk tartani testünket és életünket. Persze testi-lelki egészsé-
günk szempontjából fontos, hogy elménk erőit pozitív
gondolatok felé irányítsuk, s száműzzük a vérszívó, elerőtle­
nítő negatív gondolatokat, amelyek lépten-nyomon felütik a
fejüket. Csak hogy - és ezt a "csakhogy"-ot most nagyon nyo-
matékosan mondom - egyedül a pozitív gondolatok nem
szükségképpen vezetnek eredményre! Aki kudarcot vall ve-
lük , a tetejében minden reményét is elveszti, mert azt hiszi,
hogy valamennyi gyógymódot kimerített e.
E szerencsétlen kárvallottak csak azt nem értik meg, ho gy
a tudat és a tudattalan valójában elválaszthatatlan tartomá-
nyai az elmének. A pozitív gondolatokat kreatív tudatos el-
ménk termeli. Ezzel szemben a tudattalan ösztönös és tanult
ingerválaszok tárháza. Úgy is mondhatnám, a szokások rab-
ja, amely legnagyobb bosszúságunkra újra meg újra ugyan-
azokat a válaszokat adja. Hányszor dühödtünk fel életünk-
ben, mondjuk, egy kupakja vesz tett fogkrémes tubuson?
Gyerekkorunk óta azt tanultuk, hogy gondosan csavarjuk
vissza a kupakot. Valahányszor e mulasztással találkozunk,
felforr az agyvizünk. Valójában egyszerű ingerválasz ez, me-
lyet tudattalanunk elraktározott a maga viselkedési program-
jában.
No már most, ami az idegtevékenység hatékonyságát illeti,
a tudattalan milliószorta hatékonyabb a tudatos elmeműkö­
désnél. Mit gondolnak ezek után, ha a tudat vágyai szembeke-
rülnek a tudattalan programjával, melyikük kerül ki győzte­
sen? Ezerszer is elismételhetjük, hogy igen, bizony szerethe-
ták vagyunk, vagy hogy a daganatunk össze fog zsugorodni.
Ám ha gyerekfejjel mindegyre azt sulykolták belénk, hogy ér-
téktelenek vagy betegesek vagyunk, ezek a tudattalan progra-
mok aláássák életünk megváltoztatására tett tudatos erőfeszí­
téseinket. Emlékezzenek csak vissza, milyen hamar semmivé \
foszlott szilveszteri fogadalmuk fogyókúrájukról, amikor or-
rukba csapott a sülő pulyka ínycsiklandó illata! A 7. fejezet-
ben bővebben szólok az önsorsrontó tudattalan programozás-
ról, meg arról, hogyan írhatjuk felül mégis sikeresen. Egyelőre
csak annyit jegyzek meg, igenis van remény azok számára,
akik csúfos kudarcot vallottak a pozitív gondolkodással.

Mindig

vigyáznunk kell arra, nehogy a vallásgyakorlat a lélek egy újabb zaklatása legyen, amely elvonja

figyelmünket az élet magasztos ügyétől. És az élet nem a részvételt jelenti a kormányzat

munkájában, sem a jól menő üzletelést, sem a nagyszerű karitatív tetteket. Az nem élet. Az élet

azt jelenti, hogy felszámoltál minden akadályt, gátat, megváltál minden feleslegesen cipelt limlomtól, és eleven frissességgel, üdén éled meg a jelen pillanatot. "Az ég madarai... nem

fáradoznak, és nem fonnak" (Vö Mt 6, 26.) - ez élet.

Azzal kezdtem, hogy az emberek szunnyadnak, nincs bennük élet. Halott emberek vezetik a

kormányokat, holtak irányítják a nagy üzleti vállalkozásokat, élettelen emberek tanítanak

másokat; {Ti viszont} keljetek életre! Ezt kell szolgálnia a vallás gyakorlásának, máskülönben

felesleges, hiábavaló. Egyre nagyobb mértékben - és ezt te éppúgy tudod, mint én - elveszítjük

az ifjúságot szerte a világon. Gyűlölnek minket; nem érdekli őket a rájuk rótt mind több félelem

és bűn. Nem érdekli őket a több szentbeszéd, erkölcsi prédikáció és jóra serkentő beszéd,

buzdítás.

Orvosok: a gyógyszerészet balekjai

Amennyire csodálom a keleti orvoslást, annyira megvetem a
nyugatit, amely a szekérderéknyi gyógyszerrel számottevően
hozzájáru l a betegek halandóságához. A háziorvosok valójá-
ban lélektelen fogaskerekek az egészségügy beláthatatlan gé-
peze tében. Gyakorlatilag alig gyógyítanak, hisz' az ósdi or-
vosképzés anyagközpontú, newtoni elveken nyugszik. Ez a
világkép már bő hetvenöt éve levitézlett, mikor a fizika felfe-
dezte a kvantumelméletet, és rádöbbent, hogy a mindenség
valójában energia.
Ám a medikusok posztgraduális képzése sem külön b. Ek-
kor tanulják ki a receptírás fortélyait. Nem más ok hát, mint a
nagyipari orvoslás tehetetlen bábjai. Szakmailag képzeletlen
üzletemberek - akiknek egyetlen célja termékük eladása -
látják el az orvosokat információval az új gyógyszerek haté-
konyságáról. A gyógyszergyárak grátisz ajánlgatják tovább-
képzéseiket, ami végtére is ingyenreklám. Nem kétséges,
hogy a felírt gyógyszerek tömeges mennyisége ellenkezik a
hippokratészi esküvel, pedig minden orvos megfogadja, hogy
"legelsősorban is nem árt a betegnek". A gyógyszergyárak pi-
rulazabáló drogosokká fokozták le nemzetünket, ami tragi-
kus következményekkel jár. Fogjuk hát vissza a tempót, és
építsük be az orvoslásba a kvantumfizika felismeréseit, hogy
ezáltal biztonságosabb, a természet törvényeihez jobban iga-
zodó gyógymódokat teremtsünk.

Mivel nem lélektelen gépek, holmi biokémiai szerkezetek
vagyunk, nem az a megoldás, hogy testi-lelki bajaink idején
pirulákat nyeldesünk. A gyógyszerek és a sebészet nagy ha-
talmú fegyverek, amennyiben nem élünk vissza velük, ám
nem oldanak meg mindent. Valahányszor beveszünk egy tab-
lettát, hogy rendezzük vele A funkció t, óhatatlanul is ártani
fog B, C vagy D folyamatnak. Nem gének által irányított hor-
monok és ingerületvezető vegyületek szabályozzák szerveze-
tünket és agyműködésünket, hanem a hitünk, lelkünk és
szellemünk. .. Ó, igen, már egy kis hit is sokat segít!

ELVESZÍTVE A KONTROLLT

Ha meg akarod érteni a "kontroll"-t, gondolj egy kisgyerekre, akivel megízleltetik a kábítószert!

Amint a szer átjárja a gyermek szervezetét, létrejön a rászokás, a kötődés; a gyerek egész lénye

kábítószerért kiált. Szer nélkül lenni oly kibírhatatlan gyötrelem, melynél még a halál is

kívánatosabbnak látszik. Gondolj erre a látványra - a test hozzászokott a droghoz! Nos,

pontosan ezt tette veled a társadalom, amikor megszülettél. Nem engedték neked, hogy élvezd

az élet rágható, tápláló eledelét - nevezetesen, hogy dolgozz, játssz, mókázz, hahotázz, élvezd az

emberek társaságát, az érzékek és az értelem örömeit. Megkóstoltatták veled a drogot, melyet

helyeslésnek, nagyrabecsülésnek, {támogatásnak/}figyelemnek hívnak.Itt most egy nagy embertől fogok idézni, valakitől, akit A. S. Neillnek hívtak. Ő a Summerhill

szerzője. Neill azt mondja, hogy egy gyermek betegségét az jelzi, ha állandóan a szülei körül

lebzsel; személyek érdeklik. Az egészséges gyereket nem személyek érdeklik, hanem tárgyak.

Amikor egy gyerek biztos az anyja szeretetében, elfelejti az anyját; kimegy a lakásból, felfedezi a

világot; kíváncsi. Keres egy békát, hogy a szájába tegye és egyéb ilyesmikkel foglalkozik. Rossz

jel, ha a gyermek az anyja körül lebzsel; ilyenkor a gyerek bizonytalan. Lehet, hogy az anyja

megpróbált szeretetet kicsikarni tőle, nem adni neki annyi szabadságot és biztonságérzetet,

amennyit akar. Számos, nehezen megfogható, ravaszul körmönfont módon az anyja örökösen

valamivel fenyegeti a gyerekét.

Ízelítőt kaptunk tehát különféle kábítószerekből: helyeslésből, figyelemből, sikerből, csúcsra

kapaszkodásból, presztízsből, "írt rólunk az újság!"-ból, hatalomból, főnökösdiből.

Megízleltettek minket olyasmikkel, mint hogy milyen érzés egy csapat kapitányának lenni, egy

együttes vezetőjének lenni stb. A kóstoló nyomán kialakult a kötődésünk, és megjelent a

rettegés, hogy elveszítjük a drogokat. Emlékezz, mennyire hiányoltad a kontrollt, emlékezz a

rémületre, melyet a bukás vagy a hibázás kapcsán éreztél, vagy annak nyomán, hogy mások

megkritizáltak! Így kerültél gyáva függőségbe másoktól, elveszítetted a szabadságod! Másoknak

most hatalmukban áll téged boldoggá vagy nyomorulttá tenni. Esedezel a drogjaidért, de

amilyen mértékben gyűlölöd az ezzel járó szenvedést, olyan mértékben találod magad teljesen

reménytelennek. Nincs olyan perc, amikor - tudatosan vagy tudat alatt nem fürkészed éberen

mások reakcióit, amikor nem hangolódsz rájuk, amikor nem az ő dobszavukra masírozol!

A tudatára-ébredt ember találó definíciója: olyan ember, aki többé nem menetel a társadalom

dobjainak hangjára, olyan ember, aki az önmagából feltörő zene dallamára táncol. Amikor

semmibe vesznek, vagy nem értenek veled egyet, oly kibírhatatlan magányt érzel, hogy

négykézláb csúszva mászol vissza az emberekhez, és koldusként könyörögsz a támogatásnak,

bíztatásnak és megerősítésnek nevezett kábítószerért. Ilyen állapotba jutott emberekkel élni

együtt - ez véget nem érő feszültség.

A SZERETET FÖLDJE

Ha valóban megválnánk abbeli illúzióinktól, hogy az emberek mi mindent tudnak adni nekünk

vagy elvenni tőlünk, akkor elevenné válnánk. Ennek elmulasztása borzasztó és elkerülhetetlen

következményekkel jár. Elveszítjük képességünket arra, hogy szeressünk. Ha szeretni akarsz,

meg kell tanulnod ismét látni! Ha látni akarsz, meg kell tanulnod, hogyan szokj le a drogodról.

Ilyen egyszerű. Add fel a függőségedet! Tépd le a társadalom csápjait, melyek behálózták és

megfojtották a lényedet! Válj meg tőlük! A dolog külső megjelenését tekintve minden úgy

folytatódik majd, mint korábban volt. Azonban - jóllehet továbbra is a világban vagy - többé

nem vagy a világból. (Vö. pl. Jn 15, 19; 17, 14.) A szívedben most végre szabad leszel, még ha

teljesen egyedül is. Elhal majd a kábítószer-függőséged. Nem kell sivatagba vonulnod; körülvesz

a társadalmi nyüzsgés; roppantul élvezed. De az embereknek nincs többé hatalmuk boldoggávagy nyomorulttá tenni téged. Ezt jelenti az egyedüllét. Ez az önmagadban lét, melyben elhal a

függőség. Megszületik a képesség a szeretetre. Másokra többé nem úgy tekintek, mint akik

eszközként használhatók szenvedélyfüggőségem kielégítéséhez.

RÁMENŐS ERŐLKÖDÉS NÉLKÜL
Meditálni a dolog felett, és utánozni Jézus viselkedésének külsőségeit, ez nem segít sehová.
Nem az a kérdés, hogy tudod-e utánozni Krisztust, hanem, hogy azzá tudsz-e válni, ami Jézus
volt, tudatára ébredsz-e, megérted-e, mi megy végbe benned. Minden más módszer, melyet
önmagunk megváltoztatására használunk, ahhoz hasonlít, mint mikor erőlködve tolsz egy
lerobbant kocsit. Tételezzük fel, hogy egy távoli városban van dolgod! A kocsi bedöglik
útközben. Micsoda helyzet; az autó nem működik! Felgyűrjük tehát az ingünk ujját, s elkezdjük
tolni a kocsit. És toljuk, és toljuk, és toljuk, és toljuk, míg meg nem érkezünk abba a távoli
városba. Azt mondjuk: "Nos, véghezvittük." Majd tovább toljuk az autót, végig az úton a
következő városig. Azt mondod: "Odaértünk, nem?" De életnek nevezed ezt? Tudod, mire van
szükséged? Szakemberre, szerelőre van szükséged, aki felnyitja a motorház tetejét, és kicseréli a
gyújtógyertyát. Fordítsd el a slusszkulcsot, s a kocsi beindul. Szakember kell neked, arra van
szükséged, hogy magadba tekints, megértsd a dolgokat, tudatára ébredj. Nem rámenős
erőlködéssel. Erőfeszítésre nincs szükséged! Ez az, amiért az emberek oly fáradtak, oly
elcsigázottak.
Téged és engem arra tanítottak, hogy legyünk önmagunkkal elégedetlenek. Ez az, amiből a
gonosz - pszichológiai értelemben - előjön. Mindig elégedetlenek vagyunk, állandóan
zúgolódunk, szakadatlanul erőlködünk. Rajta, még több törekvést, még és még több
erőfeszítést! De belül örökös konfliktus van; igen kevés megértés.

TANÁCSTALANUL A SZAVAKKAL
Dag Hammarskjöld, az Egyesült Nemzetek volt főtitkára, oly gyönyörűen fejezte ki: "Isten nem
hal meg azon a napon, amikor nem hiszünk többé egy személyes istenségben. De mi meghalunk
azon a napon, amikor többé nem ragyogja be életünket a naponta megújuló csodálkozás állandó
sugárzása, melynek forrása túl van minden érvelésen." Nem kell vitáznunk egy szó miatt, mert
az "Isten" csupán egy szó, egy koncepció. Az ember sohasem perlekedik a valóság miatt; mi csak
a véleményekkel szállunk vitába, a koncepciókkal, a megítélésekkel. Mellőzd a koncepciókat,
ejtsd a véleményedet, számold fel az előítéleteidet, töröld a megítéléseidet, és meg fogod látni.

KULTURÁLIS KONDICIONÁLTSÁG
Beszéljünk még a szavakról! Korábban már mondtam nektek, hogy a szavak hordereje
korlátozott. Ehhez még valamit hozzá kell tennem. Vannak szavak, amelyek semmire sem
vonatkoznak. Például: én indiai vagyok. Mármost, tételezzük fel, hogy hadifogoly vagyok
Pakisztánban, és azt mondják nekem: "Nos, ma önt elvisszük a határra, ahonnan pillantást
vethet a hazájára." Kivisznek hát a határra, én pedig áttekintek a túloldalra, és azt gondolom:
"Ó, hazám, én gyönyörű hazám! Falvakat látok, és fákat és hegyeket. Ez az enyém, a
szülőföldem!" Egy idő után az egyik őr így szól: "Elnézést, tévedés történt. Még további húsz
kilométert kell megtennünk." Mire reagáltam? Semmire. Leragadtam annál a szónál, hogy
India. De a fák nem India; a fák fák. Valójában nincsenek sem országhatárok, sem
megyehatárok vagy birtokhatárok. Az emberi elme húzta oda azokat; általában az ostoba, mohópolitikusok. Az én hazám hajdanán egy ország volt; most négy. Ha nem vigyázunk, lehet, hogy
hat lesz. Akkor majd hat zászlónk lesz, hat hadseregünk. Ez az, amiért sohasem látsz engem
tisztelegni egy zászló előtt. Utálok minden nemzeti zászlót, mert téveszmét testesítenek meg.
Mi előtt tisztelgünk? Én a humanitás előtt tisztelgek, nem egy zászló előtt, melyet egy hadsereg
vesz körül.
A zászlók az emberek fejében léteznek. Akárhogy is, a szótárunkban ezer és ezer olyan szó van,
amelyeknek semmi közük sincs a valósághoz. Mégis érzelmeket keltenek bennünk! Így azután
elkezdünk látni olyan dolgokat, melyek nincsenek is ott. Mi tényleg látjuk India hegyeit, amikor
pedig azok nem is léteznek, és ténylegesen látunk indiaiakat, holott ők szintén nem léteznek.Az én indiai kondicionáltságom létezik. De ez nem
valami szívderítő dolog.
Ha rossz tapasztalatokra tettél szert egy amerikaival, vagy megharapott egy kutya, vagy
kellemetlen emlékeid vannak egy bizonyos étellel kapcsolatban, akkor életed hátra lévő részében
annak befolyása alatt állsz majd. És ez baj! Meg kell tőle szabadulnod. Ne hurcold magaddal
múltbeli tapasztalataidat! Valójában még a kellemeseket se cipeld magaddal! Tanuld meg, mit
jelent valamit a maga teljességében megtapasztalni, azután ne törődj tovább vele, és vedd a
következő momentumot, anélkül, hogy az előző befolyásolna! Ha így tennél, akkor a múlt oly
kicsi poggyászával járnád az életet, hogy akár a tű fokán is képes lennél átbújni. Tudnád, mit
jelent az örök élet, mert az örök élet: az "rögvestmost" van, az időtlen jelenben. Csak így fogsz
belépni az örök életbe.
De mennyi kacatot cipelünk magunkkal! Hozzá sem kezdünk a feladathoz, hogy felszabadítsuk
magunkat, hogy eldobáljuk a poggyászt, hogy önmagunk legyünk. Sajnálattal mondom, hogy
bármerre járok, mindenütt találok mohamedánokat, akik a vallásukat, az imájukat, a Koránt arra
használják, hogy önmagukat eltérítsék ettől a feladattól. És ugyanez vonatkozik a hindukra és a
keresztényekre{, és persze politikusokra és környezetvédőkre, munkamániásokra,
személyfüggőkre és alkoholistákra, stb.} is.
El tudod képzelni azt az emberi lényt, akit többé nem befolyásolnak a szavak? Akárhány {és
nem akármilyen...} szót mondhatsz neki, s ő még mindig becsületes tisztasággal viszonylik
hozzád. Mondhatod neki: "Én Ikszipszilon bíboros érsek vagyok", de ő tárgyilagos marad;
olyannak lát, amilyen vagy. Nem befolyásolja a címke.

http://ayahuasca.hu/post/150317961105/sokf%C3%A9le-anyag-van-ahogy-sokf%C3%A9le-tudat%C3%A1llapot-is

Akarsz boldog lenni? A szakadatlan boldogság ok nélküli. Az igaz boldogság ok nélküli. Nem
tehetsz engem boldoggá. Nem vagy a boldogságom. Azt kérded a tudatára ébredettől: "Miért
vagy boldog?" és a tudatára ébredt ember azt válaszolja: "Miért ne?"
A boldogság a mi természetes állapotunk. A boldogság a kisgyerekek természetes állapota, ez a
királyság az övék, amíg meg nem fertőzi és be nem szennyezi őket a társadalom és a kultúra
butasága. Semmit sem kell tenned azért, hogy megszerezd a boldogságot, mivel a boldogság
nem megszerezhető. Tudja-e valaki, hogy miért nem? Mert az már a miénk. Hogyan is lehetne
megszerezni azt, ami máris a miénk? Hát akkor miért nem gyakoroljátok? Mert meg kell
válnotok valamitől. Túl kell adni az illúziókon. Annak érdekében, hogy boldogok legyetek, nem
kell semmit sem beszereznetek; hanem meg kell válnotok valamitől. Az élet könnyű, az élet
csodaszép. Csak az illúzióitok iránt kemény, az ambícióitok iránt, a mohóságotok iránt, asóvárgásaitok iránt. Tudod, honnan valók ezek a dolgok? Onnan, hogy azonosultál mindenféle
címkével.

Időnként azt kérdezik tőlem: "Fokozatosan ébredünk tudatára, avagy ez egy villámcsapásszerű,
amolyan `whammo' (elvarázsolt) dolog?" Van néhány szerencsés ember, aki egy villanásnyi idő
alatt meglátja. Egyszerűen tudatára ébrednek. Mások hosszabb időn keresztül nőnek bele,
lassan, szakaszosan, fokozatosan. Kezdik látni a dolgokat. Egyik illúzió a másik után hal el, a
fantázia burkai lehámlanak a dolgokról, melyek kapcsolatba kerülnek a tényekkel. Általános
szabály nincs. Van egy híres történet egy oroszlánról, aki rátört egy nyájra, és meglepetésére
talált a bárányok között egy oroszlánt. Azt az oroszlánt a bárányok nevelték fel kölyökkorától
kezdve. Bégetett, mint egy bárány, és úgy futkározott egyik helyről a másikra, mint egy bárány.
Az oroszlán egyenesen felé tartott, s amikor a bárányok közt felnőtt oroszlán a valódi oroszlán
előtt állt, minden ízében reszketett. És az oroszlán ezt kérdezte tőle: "Mi dolgod itt, a bárányok
között?" A bárányok neveltje azt válaszolta: "Bárány vagyok." Mire az oroszlán azt mondta: "Ó,
nem vagy az. Velem jössz." Elvezette a bárányok között felnőtt oroszlánt egy tócsához, és így
szólt: "Nézd!" És amikor a bárányok neveltje meglátta a vízben a tükörképét, akkor hatalmasat
bődült, és abban a pillanatban más lett, átalakult. Többé nem volt ugyanaz.
Ha szerencsés vagy, és az istenek kegyesek, vagy ha bírod az isteni kegyelmet (használj tetszés
szerint bármilyen teológiai kifejezést), hirtelen megértheted, kicsoda az "én", és többé nem
leszel ugyanaz, soha többé. Semmi sem lesz képes ismét megérinteni, és senki sem lesz képes
ismét megsérteni.
Senkitől sem félsz majd, semmitől sem félsz majd. Hát nem rendkívüli? Úgy élsz majd, mint
egy király, mint egy királynő. Ezt jelenti a "főúri módon élni" kifejezés. Nem olyasfajta hitvány,
szemétre jutó dolog, mint megjelentetni a fényképedet az újságban, vagy rendelkezni egy csomó
pénz felett. Az mind badarság, ostobaság. Senkitől sem félsz, mivel tökéletesen elégedett vagy
azzal, hogy senki vagy. Fütyülsz a sikerre vagy kudarcra. Azok semmit sem jelentenek. Tisztelet,
megszégyenülés semmit sem jelentenek. Ha azt választod, hogy bolond leszel, az sem jelent
semmit. Hát nem csodálatos egy létállapot? Néhány ember fájdalmak árán jut el ehhez a célhoz,
lépésről lépésre, hónapok és hetek tudatos hozzáállásával, tudatára ébredve. De azt megígérem
neked: sohasem ismertem egyetlen embert sem, aki időt szentelt a tudatára ébredésnek, és nem
látott valami változást néhány héten belül.Életük minősége megváltozik, többé már nem bizalom {és félelem }kérdése. Látják, hogy
mások, mint korábban voltak. Másképp reagálnak. Kevesebb a reakciójuk, több az akciójuk.
Úgy látod a dolgokat, mint korábban sohasem.
Sokkal energikusabb, sokkal elevenebb vagy. Az emberek azt hiszik, hogy kínzó vágyak,
sóvárgás nélkül kárba veszne az életük. Valójában elveszítenék a belső feszültséget. Szabadulj
meg a bukástól való félelmedtől, a sikert célzó belső feszültségtől, s önmagad leszel.
Megnyugszol. Többé nem fordul elő, hogy egyszerre nyomod a féket és a gázt. Ez történik
majd. Felenged majd benned a feszültség.

TUDATOSÍTÁS - ANÉLKÜL, HOGY MINDENT KIÉRTÉKELNÉNK

Meg akarod változtatni a világot? Mi lenne, ha önmagaddal kezdenéd? Mi lenne, ha önmagad
transzformálódnál először? Hogyan éred azt el? Megfigyeléssel. Megértéssel. Úgy, hogy
részedről nincs sem beleavatkozás, sem megítélés. Mert amit megítélsz, azt nem tudod
megérteni. Amikor azt mondod valakiről, hogy "ez a férfi egy kommunista", a megértés abban a
pillanatban már meg is állt. Címkét nyomtál rá. "Ez a nő egy kapitalista." A megértés abban a
pillanatban már meg is állt. Címkét nyomtál rá, és annál rosszabb, ha a címke alig kivehető
helyeslést vagy helytelenítést is hordoz! Hogyan fogod megérteni, hogy adott esetben mivel
értesz egyet, mivel nem?
Mindez úgy hangzik, mint egy új világ, ugye? Nincs ítélet, nincs megjegyzés, nincs állásfoglalás:
valaki csupán figyelemmel kísér, megfigyel, tanulmányoz anélkül, hogy a megfigyelt,
figyelemmel kísért tanulmányozott dolgot meg akarná változtatni. Azért, mert ha azt, ami van,
azzá kívánód változtatni, aminek szerinted lennie kellene, akkor többé nem érted. Az idomár
megpróbál megérteni egy kutyát, hogy betaníthassa bizonyos mutatványok előadására. A tudós
azonban egyszerűen megfigyeli a hangyák viselkedését, s a szeme előtt nem lebeg más, mint
megfigyelni a hangyákat, minél többet megtudni róluk. Nincs más célja. Nem kísérli meg
betanításukat, vagy azt, hogy bármire jusson velük. A hangyák érdeklik, azokról akar tudni
minél többet. Így áll a dologhoz. Azon a napon, amikor közel ilyen álláspontra helyezkedsz,
csodában lesz részed. Megváltozol erőfeszítés nélkül, helyes irányba. Végbemegy majd a
változás, nem kell keresztülvinned. Ha tudatára ébredsz, akkor tájékozatlanságodon úrrá lesz ez
a megvilágítás, minden eltűnik, ami gonosz. És ez tápot ad mindannak, ami jó. Ezt kell majd
megtapasztalnod.
De ez fegyelmezett elmét követel. És amikor azt mondom: fegyelmezett, nem erőlködésről
beszélek. Valami másról beszélek. Tanulmányoztál már valaha egy atlétát? Legyen bár férfi vagy
nő, az egész élete sport, de micsoda fegyelmezett életet él. És nézz meg egy folyót, amint a
tenger felé halad. Általa jönnek létre a partok, amelyek megszabják a medrét. Amikor van
benned valami, ami a helyes irányba tart, akkor az létrehozza önnön fegyelmét. Attól a
pillanattól kezdve, hogy a tudatára ébredés, mint valami bogár, megcsíp téged. Ó, mily
csodálatos! A világ legcsodálatosabb dolga: a legfontosabb, a legcsodálatosabb. Semmi sincs
olyan fontos a világon, mint a tudatára ébredés. Semmi. És, természetesen, a maga módján ez is
fegyelem.Semmi sincs oly csodálatos, mint tudatában lenni. Szívesebben élnél tudatlanságban? Inkább
cselekednél, és nem lennél tudatában akcióidnak, beszélnél, és nem lennél tudatában
szavaidnak? Szívesebben figyelnél az emberekre, és nem lennél tudatában annak, amit hallasz,
vagy látnál dolgokat, és nem lennél tudatában annak, amit nézel? A nagy Szókratész azt
mondta: "Nem érdemes tudatára ébredés nélkül élni." Ez magától értetődő igazság. A legtöbb
ember nem él tudatára ébredten. Gépies életet él, sárba tapadt gondolatokkal - általában valaki
máséval -, önkéntelen érzelmekkel, mechanikus cselekedetekkel, mechanikus reakciókkal.

Hadd foglaljam össze, mit mondtam az önzetlen jótékonykodásról. Azt mondtam, kétféle önzés
létezik; talán azt kellett volna mondanom, három.
Először: amikor teszel valamit, vagy inkább, amikor azt az örömöt adod önmagadnak, hogy
önmagad kedvére teszel.
Másodszor: amikor azzal szerzel magadnak örömöt, hogy másoknak szerzel örömöt. Ezzel ne
büszkélkedj. Ne hidd, hogy nagy ember vagy. Nagyon is hétköznapi ember vagy, csak
kifinomult az ízlésed. Az ízlésed a jó, nem a lelkiséged minősége. Amikor gyerek voltál, a Coca
- Colát szeretted; most már idősebb vagy, és értékeled a jól behűtött sört egy forró napon. Most
már jobb az ízlésed. Amikor gyerek voltál, szeretted a csokoládét; most már idősebb vagy,
élvezel egy szimfóniát, egy verset. Most már jobb az ízlésed. De mindvégig örömöt szerzel
önmagadnak, kivéve, hogy az most már a másoknak szerzett örömben van.
A harmadik típusú kielégülés a legrosszabb. Ezt akkor kapod, amikor azért teszel valami jót,
hogy elejét vedd egy rossz érzésnek. Nem jó érzésért cselekszel, a vállalás tulajdonképpen rossz
érzést kelt benned. Gyűlölöd. Szeretetteljes áldozatokat hozol, de zsörtölődsz. Hah! Mily
keveset tudsz magadról, amíg azt hiszed, hogy a dolgaidat nem így rendezed.

Az a jótékonykodás legrosszabb fajtája, amikor azért teszel valamit, hogy ne legyen rossz
érzésed. Nincs merszed azt mondani, hogy egyedül akarsz maradni. Azt akarod, higgyék rólad,
hogy jó pap vagy. Amikor azt mondod: "Nem szeretem megsérteni az embereket", én azt
mondom "Hagyd ezt! Nem az igazat mondod." Senkinek sem hiszek, legyen bár férfi vagy nő,
aki azt mondja, hogy nem szereti megsérteni a másikat. Imádunk sértegetni, különösen
bizonyos embereket. Örömünket leljük benne. És amikor valaki más sérteget, az is kedvünkre
való. Csakhogy mi magunk nem akarjuk vállalni a sértés megvalósítását, mivel az árthat a jó
hírünknek. No, ebben érhető tetten a dolog! Ha mi sértegetünk, másoknak rossz véleménye lesz
rólunk. Ők nem szeretnek majd minket, rosszat mondanak majd rólunk, és mi ezt nem
szeretjük.

-

MI JÁR AZ ESZEDBEN?

Az élet egy bankett. És a tragédia az, hogy a legtöbb ember éhen hal. Ez az, amiről valójában
beszélek. Van egy kedves történet néhány emberről, akik a brazil partok közelében egy tutajon
haldokoltak a szomjúságtól. Fogalmuk sem volt arról, hogy tutajuk édesvízen sodródik. A folyó
olyan erővel ömlött a tengerbe, hogy a sodrás bevitte az édesvizet a parttól néhány mérföldre,
úgyhogy ahol ők voltak, ott édesvíz volt. De fogalmuk sem volt róla. Hasonló módon, minket
öröm, boldogság és szeretet vesz körül. A legtöbb embernek azonban fogalma sincs erről. Az
ok: agymosást kaptak. Az ok: hipnotizálták őket; alszanak. Képzelj el egy színpadot, melyen egy
mágus hipnotizál valakit, hogy az illető olyasmit lásson, ami nincs ott, azt pedig ne lássa, ami
ott van. Erről szól a dolog. Lásd másként a dolgokat, és fogadd el a jó hírt. Ébredj fel! Ne
pityeregj a bűneid miatt. Miért pityeregnél olyan bűnök miatt, amelyeket még alvóként követtél
el? Sírni fogsz azért, amit hipnotizált állapotban követtél el? Miért akarsz azonosulni egy ilyen
emberrel? Ébredj fel! Ébredj fel! Lásd másként a dolgokat! Végy fel új gondolkodásmódot!
Végy új látásmódot! Minthogy "a királyság itt van!" (Vö. pl. Lk 10,9; 17, 21.) Ritka az a
keresztény, aki ezt komolyan veszi. Mondtam nektek, hogy az első dolog, amit meg kelltennetek, az, hogy felébredtek, szembenéztek a ténnyel, hogy ti nem örültök annak, hogy
felkeltenek titeket. Sokkal inkább szeretnétek az összes olyan dolgot, melyekről a hipnózis miatt
azt hiszitek, hogy oly drágák számotokra, oly fontosak számotokra, oly fontosak az életetek és
fennmaradásotok szempontjából. Másodszor, értsd meg. Értsd meg, hogy talán rosszak az
ideáid, és éppen ezek befolyásolják az életedet, ezek okozzák benne a felfordulást, ezek tartanak
álomban. Ideák a szerelemről, ideák a szabadságról, ideák a boldogságról és így tovább. És nem
könnyű figyelni valakire, aki kihívást intéz eme, számodra oly drága ideáid ellen.