Az alap-réteg

Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút
mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt
megtalálod a változatlan létezést.
Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd
testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés,
nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek
időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész
személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak,
keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen.
Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember
alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése
között: önmaga létét különléte nélkül, teste, érzései, tudata,
időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű
állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi
létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem
mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb
életbeli állapot is csak káprázó tétovaság.
Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden
életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol
majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé
"én" és "nem-én", hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan
végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett
nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök
változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben
minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás
lehetősége.